J�zsef Attila:
Iszonyat

A szobakonyh�n f�lhom�ly van.
Az alk�v m�g�tt szendereg
cs�cs�rg� sz�jjal, rongy p�ly�ban
s f�lny�g n�ha egy kisgyerek.

Rezeg, r�ndul, mint �szi sz�lben
t�csa a rideg k�veken.
Egy kisl�ny, gondolkodva m�lyen,
�l a sarokban f�lszegen.

Csak ketten �lnek az alk�vban,
kiket v�gy �ltet s gy�l�let.
Bund�s kuty�val, megkopottan,
R�k�czi-�rny az �gy felett.

A kisl�ny h�t�ves. Kisz�kne
s itt benn ugr�lni sem lehet.
A mama lelk�re k�t�tte
ezt a d�g�t, a gyermeket.

Futna!... �m oly nagyon t�n�dik,
hogy majdnem elalszik bele.
Er�t is �rez, hogy a f�ldig
egy v�rost lerontson vele.

... �m dagadt szem�t nyitja s menten
f�ls�r a cs�pp fi�gyerek.
A l�nyka v�gigm�ri; csendben
megmeleg�ti a tejet.

A k�k�l� arc� gyerekre
mereven n�z �s hallgatag.
Fak� haj�n, mint halott lepke,
l�gatja sz�rny�t a szalag.

Majd az ord�t� sz�jba tolja
a tejes �veg cuclij�t.
A fi� k�h�g fuldokolva
s mint bot, ha t�rik, �gy ki�lt.

Mint tenger, r�ng az apr� termet;
a cucli cs�p�g, mint a csap;
a l�ny elveszi �s a gyermek
nyel, von�t �s ut�nakap.

Majd ism�t a sz�j�ba nyomja,
mert m�r csak t�tog �s fesz�l
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai k�z�l.

A gyermek nem tudja, �r�lj�n,
vagy s�rjon v�ghetetlen�l;
haragja r�zza. A tej f�lj�n
kis gyomr�b�l s ajk�ra �l.

Ak�rha most sz�letett volna,
oly v�r�s; fej�n az erek,
mint pondr�k, m�sznak vonagolva;
l�ba nagyujja megmered.

�v�lt �s h�pog; szopna s retteg.
Iny�vel a hom�lyba kap.
Csak mikor istenek sz�lettek,
sz�l�kben k�lt ily iszonyat.

A gyermek irt�zatt�l nyirkos, -
ha adja, mi�rt veszi el?
A le�ny hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak �nekel.

Igy j�tszik egy f�l�ra hosszat,
n�m�n �s mosolytalanul.
Mikor egy szomsz�d n� kopogtat,
megrezzen, m�gis v�laszul

l�gyan sz�l ki a hasad�kon:
„T�n most kap szeg�nyke fogat!”
Azt�n az alk�vba �l s v�kony
t�z kis ujj�val j�tszogat.

Az anya este - hetek �ta
�gy van ez - �l�be veszi
fi�t, az �t marokra fogja
s az �des tejet nem eszi.

Az �veg l�tt�n s�rni kezd el;
csak az �l er�s meleg�t
k�ri s mint roskadt �regember,
reszketve h�nyja le szem�t.

Az anya nem tudja, mi lelte,
(kend�j�t ekkor veti le).
A kisle�nynak perg a nyelve:
„Id�ben adtam ennie.”

„Mama, engedjen f�zni engem!”
M�r frissen, vidoran nyafog.
A mama f�radtan, esetten
�rzi, aludni volna jobb...

�jjel a csillagok nem �gnek,
�vszakok s�rnak �s egek.
�lm�ban s�r az anya s �bred,
azt hiszi, s�r a kisgyerek.

Azon n�ma vinnyog�s dermed.
Az anya �gy�b�l kikel -
�gy l�tja, mosolyog a gyermek,
�s megnyugodva alszik el...

Mikor munk�ba siet reggel,
k�sz�t egy kis t�z�rait
s indul. A kisle�ny is felkel
s m�g ruh�t �lt, fogadkozik.

De nyomja nagy mag�nya itt benn,
k�n l�ki - j�tssz�k odakint.
Ism�t f�ls�r a gyermek s minden
el�lr�l kezd�dik megint.

1934. november