József Attila - Iszonyat
József Attila: Iszonyat
A szobakonyhán félhomály van. Az alkóv mögött szendereg csücsörgő szájjal, rongy pólyában s fölnyög néha egy kisgyerek.
Rezeg, rándul, mint őszi szélben tócsa a rideg köveken. Egy kislány, gondolkodva mélyen, ül a sarokban félszegen.
Csak ketten élnek az alkóvban, kiket vágy éltet s gyűlölet. Bundás kutyával, megkopottan, Rákóczi-árny az ágy felett.
A kislány hétéves. Kiszökne s itt benn ugrálni sem lehet. A mama lelkére kötötte ezt a dögöt, a gyermeket.
Futna!... Ám oly nagyon tünődik, hogy majdnem elalszik bele. Erőt is érez, hogy a földig egy várost lerontson vele.
... Ám dagadt szemét nyitja s menten fölsír a csöpp fiúgyerek. A lányka végigméri; csendben megmelegíti a tejet.
A kékülő arcú gyerekre mereven néz és hallgatag. Fakó haján, mint halott lepke, lógatja szárnyát a szalag.
Majd az ordító szájba tolja a tejes üveg cucliját. A fiú köhög fuldokolva s mint bot, ha törik, úgy kiált.
Mint tenger, ráng az apró termet; a cucli csöpög, mint a csap; a lány elveszi és a gyermek nyel, vonít és utánakap.
Majd ismét a szájába nyomja, mert már csak tátog és feszül s mire az szopva megnyugodna, kiveszi ajkai közül.
A gyermek nem tudja, örüljön, vagy sírjon véghetetlenül; haragja rázza. A tej följön kis gyomrából s ajkára ül.
Akárha most született volna, oly vörös; fején az erek, mint pondrók, másznak vonagolva; lába nagyujja megmered.
Üvölt és hápog; szopna s retteg. Inyével a homályba kap. Csak mikor istenek születtek, szülőkben kélt ily iszonyat.
A gyermek irtózattól nyirkos, - ha adja, miért veszi el? A leány hideg, mint a gyilkos. Az udvaron vak énekel.
Igy játszik egy félóra hosszat, némán és mosolytalanul. Mikor egy szomszéd nő kopogtat, megrezzen, mégis válaszul
lágyan szól ki a hasadékon: „Tán most kap szegényke fogat!” Aztán az alkóvba ül s vékony tíz kis ujjával játszogat.
Az anya este - hetek óta így van ez - ölébe veszi fiát, az őt marokra fogja s az édes tejet nem eszi.
Az üveg láttán sírni kezd el; csak az öl erős melegét kéri s mint roskadt öregember, reszketve húnyja le szemét.
Az anya nem tudja, mi lelte, (kendőjét ekkor veti le). A kisleánynak perg a nyelve: „Időben adtam ennie.”
„Mama, engedjen főzni engem!” Már frissen, vidoran nyafog. A mama fáradtan, esetten érzi, aludni volna jobb...
Éjjel a csillagok nem égnek, évszakok sírnak és egek. Álmában sír az anya s ébred, azt hiszi, sír a kisgyerek.
Azon néma vinnyogás dermed. Az anya ágyából kikel - úgy látja, mosolyog a gyermek, és megnyugodva alszik el...
Mikor munkába siet reggel, készít egy kis tízórait s indul. A kisleány is felkel s míg ruhát ölt, fogadkozik.
De nyomja nagy magánya itt benn, kín löki - játsszék odakint. Ismét fölsír a gyermek s minden előlről kezdődik megint.
1934. november
|